A tizenegy órás embert próbáló munkanapnak vége. Az eredményes lebetegedés receptjét kísérletezem... végy egy legyengült szervezetet, rakd be fél napra az ipari klíma mellé szerelni és várd az eredményt. Mivel megígértem egy kollégámnak, hogy segítek a hétvégi munkában, már nem akartam itthon maradni. Azért próbálok küzdeni, a második reggelit már megtartotta a szervezet.

Hazafelé a környéki játszótéren át sétáltam. Eszembe jutott, mikor a kapcsolatunk hajnalán egy játszótérre beosonva (bemászva) töltöttük az éjszakát, akárcsak két nagyranőtt óvodás. Nem gondoltunk semmi komolyra, örültünk egymásnak. Reggelig együtt voltunk a késő nyári estén, és nem akartuk, hogy vége legyen. Teltek-múltak a napok, napközben mindig arra vágytam, hogy estétől reggelig újra Vele lehessek. Idővel megpróbálkoztam többször is felnőtt fejjel gondolkodni a kapcsolatunkról, és bármire is jutottam, az nem tett jót annak. Leginkább nekem köszönhetően persze. Féltem komolyan venni, féltem bármi komolytól. S úgy tűnik, most, hogy el tudtam magamban dönteni, hogy komolyan szeretném, különösen túlfutottam felnőttségből: nem akar vagy nem tud engem komolyan venni. Most szeretnék újra gyerek lenni, s a felnőttes dolgokat hagyni a csudába. Nem megy ez nekem. Gyereknek lenni jó. Vele különösen.

Napok óta nem tudok aludni, enni. A fájdalmon kívül a tehetetlenség az, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem voltam elég jó Neki, nem lehettem elég jó? Szeretném a múltat megváltoztatni, egy időutazó készülék rendel!

Döntött. Azt kérte, hagyjam békén. Próbálok úriember lenni, és tiszteletben tartani a döntését, bármennyire is fáj. Nem tudom, mi lesz. Kérdések feszítenek szét. Az őszinteség kevés egy kapcsolathoz? Mégsem elég, ha két ember szereti egymást? Ha végre komolyan gondolod, megijednek tőled?

Hát igen, türelem az bizony kellene. De nincs. Mindent megtennék Érte. Nem tudom sürgetni a döntését, de biztosan tudja már, hogy hogyan tovább. A bizonytalanság kicsinál. Szeretem. Mindig is szerettem. Máig sem értem, hogy szúrhattam így el...

Séta a Gellért hegyen az esőben. Vele. Olyan majdnem randi, ha éppen nem mással lenne, akkor ez egy randi lenne. Időt szánt rám, jól éreztük magunkat. Fájt elválni: ki-ki a maga útjára, ő O-hoz, én az üres lakásba, de legalább egy gyönyörű este után. Okosodtam. A szíve hozzám húz, belém szerelmes. Észérvek alapján O-val lenne, kisebb a társadalmi szakadék köztük és nem mellesleg ő nem verte át. Szóval optimizmussal, de némi hendikeppel indulok; vissza kell nyernem a bizalmát. Nem mondtam neki, de bizony szeretném Vele összekötni az életem. Csak még egy esélyt kapjak...

Kb. órára (percre?) pontosan négy hete, hogy elszúrtam. Nem kicsit, nagyon. Nincsen magyarázatom rá, hogy miért tettem. Hajlamos vagyok minden helyzetet otthagyni, amit egy kicsit is problémásnak látok. Erről szól az életem. Vele nem leszek ilyen soha többé, ha kapok még egy esélyt... Sokszor mondta, hogy ha két ember szereti egymást, akkor nem létezik a megoldhatatlan. Remélem most is így gondolja. Nagyon szeretem.

Beszél velem! Tudom, *érzem*, hogy szeret. Azt mondta mindig, hogy csak ez számít, vajon ez tényleg így van? Lehet két embert egyszerre szeretni? Nem hagyhatom annyiban, de nem tudom, hogy miért pont most venne komolyan. :(

Felhívtam. Vissza akartam könyörögni magam, mint mindig. A különbség talán csak annyi, hogy ezt a hívást most nem az altáji szükség szülte, hanem komolyan végiggondoltam, hogy vele szeretnék lenni. Új barátja van. Szereti. Gyenge vagyok küzdeni. Nem is találnék hozzá hasonlót. Azt sem tudom, mit akarok, pedig egy pillanatig tudtam, 100 évre előre. Az év lúzere vagyok.

Zuhog az eső. Rendelt kaja: csülkös bableves, cigánypecsenye. Hozzá vörösbort fogyasztok. Nagyon félek, hogy megint összejövünk és attól is, hogy egyedül maradok. Manu Chao szól halkan a háttérben. És még csak két hete váltunk el...