A vasárnapi napos időt túrázással töltöttem, nagyon jó társaságban. Olyan szinten sikerült feltöltődnöm, hogy még a szokásos hétfő effektus sem jelentkezett, és önszántamból hajtós napot tartottam. Szokatlan, hogy ennek mennyire tudok örülni.

A kedvessel való kapcsolatunkban a munkát sohasem tudtam elhelyezni. Előtte sokat dolgoztam még otthonról is, aztán amikor vele összejöttem, ezeket leépítettem, mert hittem benne - és most is hiszem -, hogy az egymással töltött időt meg-megszakító telefonhívások, leginkább ügyelet jellegű munka nem működik egy párkapcsolattal együtt. Én pedig döntöttem. Ezután dolgoztam szigorúan 8 órában, és alig vártam a nap végét, hogy egymással legyünk. Jól is ment ez másfél évig, aztán lassacskán eltolódott az életvitelünk. Én reggel korán mentem munkába, ő sokáig aludt, én kora este végeztem, ő tovább maradt. Este már persze fáradt voltam, amikor ő még friss.

Aztán egy idő után úgy döntött, hogy hétvégén is egyre többet űzze a hobbiját, így még kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, amit én annál inkább igényeltem volna. Ha szóvá tettem, úgy érezte, hogy számon kérem. Nem leltük meg az egyensúlyt a pár és az egyén között, valószínűleg régimódi nézeteim vannak ebben a témában (is). Visszagondolva, ekkor már régen nem működött jól az egész. Mélyre ásom magam.